FSZEK Budapest Gyűjtemény

Pünkösd(i)fürdő

Az 1934-es esztendőben május 21-ére esett pünkösdhétfő. Ez a poszt szempontjából azért fontos adat, mert az Ember Sándor (1889 – 1983) által nem sokkal korábban vásárolt területen ezen a napon hozott eredményt a gyógyvizet kutató próbafúrás. A mai békásmegyeri lakótelep szomszédságában található hat hold nagyságú parcellán 556 méteres mélységben találtak melegvízű – 23.6 - 25.4 Celsius fokos – forrást. A tulajdonos svájci tőke bevonásával (Ember Sándor felesége svájci származású volt) Hajós Alfrédot bízta meg a termálvízre épülő fürdő terveinek elkészítésével. A munkálatokat rövidesen megkezdték és 1935. július 6-án Pünkösdfürdő megnyitotta kapuit a közönség előtt. A Pünkösdfürdőt pedig azért választották a megépült fürdő nevének, mert így emlékezt***ek arra, hogy bő egy évvel korábban Pünkösd hétvégéjén találtak rá a vízforrásra. A strand területén egy 20 méter átmérőjű körmedence, és egy 50 méteres, úszóversenyek lebonyolítására is alkalmas medence épült az úszni, strandolni vágyó közönség igényeinek kielégítésére.

Egyéb sportolásra nyújtott lehetőséget a teniszpálya és a csónakház, s a fürdő területén étterem és cukrászda is helyet kapott, megközelítését pedig könnyít***e, hogy a békásmegyeri vasútállomásról busszal lehetett elmenni a strand bejáratához.

Az új fürdő gyorsan népszerű lett, s nagy tömegeket vonzott, nem volt ritka a napi 8-10 ezer vendég sem. 1961-től már óránként hajóval is el lehetett jutni a Jászai Mari térről Pünkösdfürdőig. Intézmények, különböző társadalmi szervezetek üdülői épültek a múlt század második felében Pünkösdfürdőnél, a parkban vagy a Duna-parton. A látogatók, fürdőzők száma ennek ellenére a későbbiekben csökkent, 1-2 ezer fordult meg naponta a területen. Az érdeklődés csökkenése mellett a park, az épületek is egyre inkább elhasználódtak. 2003-ban egy kisebb felújítás során Pünkösdfürdő gazdagodott egy új élménymedencével és egy finn szaunával. A terület árvíznek való kitettsége miatt a védművek építése folyamatos volt, kisebb-nagyobb szakmai vitákat generálva.

Mai arculatát a terület 2022 tavaszán nyerte el, amikor márciusban átadták az immár Pünkösdfürdő Park nevet viselő rekreációs kikapcsolódást biztosító területet, ami ideális helyszínt próbál kialakítani a gyerekes családok, a sportolni vágyók, kutyasétáltatók számára. Sok új növényt: fákat, cserjéket, lágyszárúakat telepít***ek a munkálatok során a parkba akadálymentes sétaúttal az egyszerűen „csak” kikapcsolódóknak.
(Cs.P.)

2025 októberében indult el a BEA – a felület, ahol a FSZEK digitális tartalmai egy helyen böngészhetők. Azóta folyamatosan bővül: ma már több mint 72 ezer digitális dokumentum érhető el rajta. Aki hónapról hónapra ellátogat a bea.fszek.hu oldalra, mindig talál valami új és izgalmas tartalmat.

A digitális gyűjtemény anyagainak jelentős része a Budapest Gyűjteményhez kapcsolódik. Fotók, plakátok, számolócédulák, adattárak, könyvészeti kiadványok, aprónyomtatványok és cikk-kivágatok – különgyűjteményeink és várostörténeti törzsgyűjteményünk különleges darabjai.

A BEA májusi újdonsága egy közelgő évfordulóhoz kapcsolódik: idén augusztusban lesz 150 éves az Andrássy út. Furcsának tűnhet egy út „születésnapját” ünnepelni, létrejöttét egyetlen dátumhoz kötni, hiszen az Andrássy út hosszú éveken át épült és formálódott. Mégis van egy kiemelt pillanat: 1876. augusztus 20-án adták át a forgalomnak az akkor még Sugárútnak nevezett utat.

Az Andrássy út 150 című tematikus gyűjteményünkben több mint 400 digitális dokumentum várja az érdeklődőket – mind-mind a Budapest Gyűjtemény állományából.
Ezúttal hadd ajánljuk magunkat – és az Andrássy út 150 gyűjteményt!
https://bea.fszek.hu/collections/dd10f069-27be-4ccf-bd79-aeca62bf2f0c

✨ 150 év története, kultúrája és mindennapjai az Andrássy út mentén.

Megjelent a Budapest Elektronikus Archívum legújabb gyűjteménye, amelyben az idén 150 éves Andrássy út kapott főszerepet.

Az Andrássy út nem csupán egy közlekedési útvonal, hanem a 19. század végi Budapest nagyvárosi ambícióinak, kulturális virágzásának és építészeti öntudatának legfontosabb szimbóluma. Létrejötte a magyar várostervezés egyik meghatározó pillanata volt, amely alapjaiban rajzolta át a főváros térszerkezetét és társadalmi életét.

A sugárút gondolata már a reformkorban is felmerült, a konkrét tervek azonban gróf Andrássy Gyula miniszterelnök 1868-as kezdeményezésére gyorsultak fel. Az építkezés 1872-ben kezdődött, az utat pedig végül 1876. augusztus 20-án adták át a forgalomnak. Eleinte a Sugárút nevet viselte, majd 1886-ban nevezték el gróf Andrássy Gyuláról.

Gyűjteményünk az Andrássy út másfél évszázados történetét idézi meg: a Sugárút megszületésétől az Operaház megnyitásán és a Millenniumi Földalatti megépítésén át egészen napjainkig. A válogatásban korabeli városfotók, eseményképek, sajtókivágások, műsorplakátok és különleges hétköznapi dokumentumok – például számolócédulák – segítségével elevenedik meg az a pezsgő társadalmi és gazdasági élet, amely az Andrássy utat Budapest szívévé t***e.

Fedezd fel az „Andrássy út 150” gyűjteményt, és tegyél egy időutazást Budapest egyik legikonikusabb útján! 👉https://bea.fszek.hu/collections/dd10f069-27be-4ccf-bd79-aeca62bf2f0c

Rakétamászóka, betoncsúszda, poros grund - ilyen volt a budapesti gyerekkor

Budapest történetét nemcsak a nagy sugárutak, hidak és épületek mesélik el, hanem a játszóterek is. A fővárosi játszóterek fejlődése jól tükrözi, hogyan változott a város és benne a gyerekkorról alkotott gondolkodás az elmúlt több mint száz évben.

A grundok kora és az első "játszókertek"

A 19. század végén és a 20. század elején Budapest rohamosan növekvő nagyvárossá vált. A sűrűn beépített bérháznegyedekben kevés volt a szabad zöldfelület, a belső udvarokból a házmesterek gyakran kitiltották a ricsajt, a közparkokból pedig a virágágyásokat féltő őrök zavarták el a kicsiket. A gyerekek így jobb híján az utcán és a beépítetlen, poros foghíjtelkeken, a Molnár Ferenc által is megörökített grundokon játszottak.

A századfordulón azonban a pedagógusok és közegészségügyi szakemberek felismerték, hogy a por és a növekvő utcai forgalom veszélyezteti a gyermekeket. Első lépésként egy 1897-es miniszteri rendeletben rögzítették, hogy az új elemi iskolák mellett legalább 300 négyzetméteres játéktér álljon rendelkezésre. Angol és német mintára megkezdődött a nyilvános játszóterek tervezése is. Az első, mai értelemben vett - hintával, libikókával, mászókával felszerelt - játszótér 1912-ben nyílt meg a megújult Fővárosi Állatkertben; ezt nevezte a Vasárnapi Ujság a gyerekek "pesti Eldorádójának". Bárczy István polgármester ugyanebben az időszakban tizenhárom közterületi játszótér megvalósítását tűzte ki célul, ám az első világháború kitöréséig ezek közül csupán három épült meg: a Marczibányi téren, a Soroksári úton és a Simor utcában (a mai Vajda Péter utcában). Ezeken a helyeken a pesti gyerekek végre megismerhették a szervezett keretek között használható homokozókat, kezdetleges hintákat és ivókutakat.

A két világháború között: Mintajátszóterek és a felügyelt játék

Az 1920-as évek végén és az 1930-as években a főváros újult erővel látott neki a játszóterek kiépítésének. Ekkor már tudatos várostervezési koncepció mentén helyeztek el játékeszközöket a legnagyobb közparkokban: a Városligetben, a Klauzál téren és a Tisza Kálmán téren (ma II. János Pál pápa tér) is.

A korszak egyik legmodernebb és legnépszerűbb gyermekparadicsoma 1929-ben nyílt meg a Gellérthegy oldalában, a Gellért fürdő közelében. Ekkoriban vált tömegessé a "felügyelt játszóterek" rendszere: a főváros által alkalmazott játékvezetők, óvónők vigyáztak a gyerekekre, és szervezett foglalkozásokat, dal- és sporttanulást biztosítottak nekik, miközben a szülők a padokon pihenhettek. A játékok ekkor még szinte kizárólag fából és kötélből készültek, a talajt pedig fű vagy finom sóder borította.

A fejlődésnek a II. világháború vetett véget. Budapest 1944-45-ös ostroma alatt a játszóterek teljesen elpusztultak: a fémalkatrészeket hadicélokra vagy fegyverekhez használták fel, a fakerítéseket és játékokat a lakosság tüzelőként hordta el a fagyos télen.

A szocializmus és a lakótelepek korszaka

Az 1950-es években megugrott a születésszám, a rohamosan épülő új lakótelepek (mint később Újpalota, Óbuda vagy Kelenföld) mellé pedig már kötelezően terveztek játszótereket. Ekkor ment végbe a legnagyobb technológiai és anyaghasználati váltás: a fa- és kötéljátékokat felváltotta a szocialista nehézipar által ontott idomvas és beton.

Ezek a terek sokszor egyszerű, szabványos elemekből álltak: fémhintákból, libikókákból, mókuskerekekből és beton pingpongasztalokból. A hetvenes–nyolcvanas évek budapesti gyerekkorának kitörölhetetlen, ikonikus emlékeivé váltak a vascsövekből hegesztett, űrkorszakot idéző rakétamászókák, a gömb alakú "szputnyikok", a fémlemez csúszdák és a veszélyes, de imádott láncos forgók. Bár ezek az eszközök mai szemmel nézve merevek, télen fagyosak, nyáron pedig tűzforróak voltak (és számtalan lehorzsolt térdet vagy törött csontot okoztak), egy egész generáció szocializációjának és kollektív emlékezetének alapját képezik.

A modern oázisok: Biztonság és közösség

Az elmúlt két évtizedben európai uniós szabályozások és új pedagógiai elvek mentén alapjaiban változott meg a játszóterek szemlélete. A balesetveszélyes vasmonstrumokat felváltották a műanyag, lekerekített, ütéscsillapító gumitalajjal körülvett, szigorúan ellenőrzött eszközök.

A modern budapesti játszótereknél (mint például a Városligeti Nagyjátszótér vagy a Gellérthegyi Csúszdapark) ma már alapvető szempont a biztonság mellett a természetközeliség, az akadálymentesség, a tematikus élménytervezés és az integráció - ahol ép és sérült gyermekek együtt tudnak játszani. Budapest játszóterei ma már nem pusztán a fizikai mozgás helyszínei, hanem igazi városi oázisok és mikroközösségi terek, ahol szülők és gyerekek generációi találkoznak, és élvezik az együtt töltött időt.

(NA)

Pékségek

Ki hogyan kezdi a napját? Úgy képzelem, tízből legalább öt, vagy hat ember elsőként a kávéscsészéjét keresi meg, és elkészíti a belevalót. Ami lehet frissen lefőzött kávé, tejjel vagy anélkül, esetleg kapszulás, vagy neszkávé. Sokan ennyiben is maradnak. Ugyan az éhgyomorra elfogyasztott kávé a gyorsabb ébredezést elősegíti, a gyomornak aligha tesz jót.

Mi segíthet? Egy jó kis péksütemény a kávé mellé. Nincs is jobb kísérő, mint egy friss, ropogós zsemle, vagy kifli, esetleg egy szelet kalács.

A jó ebéd mellé pedig friss, puha kenyérszeletek esnek jól. Hová lennénk a pékek nélkül, akik hajnalig ott izzadnak a kemencék mellett, hogy reggelre hozzá juthassunk a friss pékáruhoz.
Egy népmese szerint (A király kenyere rajzfilmes változatára gondolok, a Magyar Népmesék sorozatból) egy kedvetlen, étvágytalan királyon is csak a jó kenyér tudott segíteni. Unta már a rendszeresen fölszolgált húsokat, halakat, pecsenyéket. Ráparancsolt a szakácsra: ha nem talál ki valami újat és izgalmasat, akkor bizony a fejét veszi. Szegény szakács elbujdosott félelmében, csak egy vászonba csomagolt, szép darab kenyeret vitt magával. Felmászott egy magas fa tetejére, és a lombok rejtekében remegve törte a fejét, hogy mitévő legyen. Közben a király másnap délben hiába várta az ebédet. Nosza, kapta is magát, katonák élén utána eredt a szökött szakácsnak. Egy idő után meg is találták a fa tetején. Végül a király maga fogott egy fejszét, és elkezdte kivágni a fát. De ekkor –hopp!- a kenyér leesett a fáról. Nézi a király, hogy mi ez, ő még nem látott ilyet. Meg is kóstolta.

A király azt mondta, még soha nem evett ilyen jót, és nem hogy a szakács fejét vette, hanem dicséretben részesít***e, és ezután minden ebédhez kenyeret kért.

Eddig a mese. De jól tükrözi, mekkora becsülete van a jó kenyérnek (és egyéb pékárunak), ami nélkül tán el sem tudjuk képzelni az életünket.

Nagy feladat lenne elmerülni a kenyérsütés történetében. De annyi valószínű, hogy már időszámításunk elött 2000-ben is ismert volt a liszt elkészítése. I.e. 1700-ban a föníciaiak már használtak sütőkemencét. A római korban péknek lenni már önálló mesterségnek számított. 79 körül már ismerték a kovászt, nemsokára már önálló műhelyek alakultak.

Sok-sok kísérletezésre, új receptre volt szükség, míg kialakultak a ma ismert pékáruk. A pék szakma apáról fiúra szállt, pékdinasztiák hosszú sora váltotta egymást az idők során.

Pék végzettséggel rendelkező ismerősöm testközelből ismeri a szakma nehézségeit, és fortélyait. Érdekes volt őt hallgatni. Nem mindegy például, hogy milyen kemencében készül a kenyér. Sokan nosztalgiával gondolnak a régi lapátos kemencére, mert milyen jó a téglán sütött kenyér. Csakhogy a péknek nehéz dolga van ilyenkor. Aki az alsó polcra rakodik, egy kis gödörbe is le kell másznia, közel a meleg sütőtérhez. A szakajtóban hozzák a megkelt kenyeret, és a sütőlapátra helyezik. A lapátot kezelő péknek igen gyorsnak kell lennie, mert a legelőször bevetett kenyerek hátra kerülnek, eléjük a többi, ezért a hamarabb megsülteket nem lehet hamarabb ki is szedni. Hogy közel azonos legyen a sütési idő, fürgének kell lenni, nehogy a hátsó kenyerek “beégjenek”. Bevagdosni, vizezni, miközben a lapát is forró. A vastag kesztyű sem mindig megoldás, mert ha vizes lesz, csak jobban vezeti a hőt.

A modernebb kemencéknél már minden automatizált. Ma már a forgótányéros kemence a gyakori. Itt már nem lapáttal kell a kenyeret “bevetni”, és biztosított az egyenletes sütés. A kisebb pékségeknél sem ritka a futószalag használata.
A nagyobb kenyérgyárak a termelékenységet helyezték előtérbe. Nagy tömegben lehetett kiflit, zsemlét előállítani. A hatvanas években üzembe helyezett Pajtás típusú kemencékben például egy műszak alatt tizenötezer zsemlét is le lehetett gyártani. Le is fogyott a pék egy munkás nap alatt három- négy kilót is.

Emlékeimben él még a szocialista idők gyári formakenyere, kicsit lapos formájával, keletlen állagával. Örültünk, mikor újra több lett a házi jellegű kenyér.

A kézműves pékségek nagyobb elterjedésével átrendeződött a kép. Megnőtt a választék. A modernebb technológiának köszönhetően gyakran szélesebb körben is el tudják látni az áruházláncokat, nem csak helyben árulnak. De jellemzően a nagy bevásárló központoknak is van saját péksége.

Manapság nagy a választék, csak néha kicsit soknak tűnik az adalékanyag.

Érzékenyek vagyunk a minőségre. Mindig élmény, ha jó minőségű pékárura akadunk.

Keressünk jó pékségeket, most csak régi képeken. Amíg megsütik a holnapi kenyerünket...
(E.S.)

A Tömő téri gödörtől a Nemzet Főteréig

Ezekben a napokban minden figyelem a Kossuth térre irányul. A térre, ahol valamennyien jártunk már. Körbekanyarogtuk a 2-es villamossal, ültünk egykori fái alatt. Ismerjük száműzött és újrafaragott szobrait, követjük átalakulásait. Láttuk fellobogózva és elkordonozva, szinte üresen és – amikor teljesen megtelt. Ünnepeltünk, emlékeztünk, tüntettünk itt, tudva-remélve, hogy ami ezen a helyen történik, nagyobb hangsúlyt és figyelmet kap, országos jelentőségűvé nőhet.
De ki tudja, hogyan is festett ez a tér, mielőtt megszülettek volna hatalmas épületei: a Földművelésügyi Minisztérium, a Kúria, vagy a legjelentősebb, a tér egykori névadója, az Országház?

Mint Téry Ödön 1889-ben, az épülő Bazilika irányából készült felvétele (3. kép) is mutatja, a környék - az ekkor százéves Lipótváros - látványát sokáig az Újépület hatalmas, erődszerű tömbje uralta. Tíz esztendő, és jóformán minden átalakul itt, Isidore Canevale kaszárnyájának gyászos emlékét pedig csak néhány fotográfia őrzi majd. A figyelmes szemlélő észreveheti, hogy a változás tulajdonképpen el is kezdődött: a kolosszus mögött, a Duna partján már zajlanak az Országház építési munkálatai.

1867-et követően a magyar országgyűlés felsőházának (főrendiház) tagjai a Nemzeti Múzeumban, míg képviselőházi tagjai a Főherceg Sándor (ma Bródy Sándor) utcai – ideiglenes - (“régi”) Képviselőházban üléseztek. Lónyay Menyhért, a Magyar Királyság miniszterelnöke 1872-ben vet***e fel egy új, állandó, a kétkamarás parlament együttes elhelyezésére alkalmas Országház építésének gondolatát. Az országgyűlés 1880-ban iktatta törvénybe az erről szóló, LVIII. cikkelyt, majd Országos Bizottság alakult az építési telek kijelölésére, az építészeti pályázat, és a kivitelezés lebonyolítására.
A helyszínre a Fővárosi Közmunkák Tanácsa tett ajánlásokat. A választás a Károly kaszárnya Károly körúti része (a manapság tervezett Városháza park), az Erzsébet téri házcsoport (a mai “Gödör”), és a piaristák egykori Városház téri telke helyett végül egy, ekkoriban még igencsak külvárosinak számító, a Lánchíd és a Margit híd között félúton elterülő dunaparti térségre, a kincstári tulajdonban lévő Tömő térre esett.

Lipótváros szabályozása Hild János tervei nyomán már a 19. század elején megtörtént. A merőleges utcák által tagolt, lazán beépített terület változatos képet mutatott. A gyárak, laktanyák, malmok, építőanyag-telepek mögül néha szép, klasszicista épületek bukkantak elő, más utcákat még régi, nagyudvaros, földszintes házak szegélyeztek.
Hild rendezési terve a mai Kossuth tér északi részén építési parcellákat, a délin rakodópiacot jelölt. Előbbin épült meg a Királyi Hajóhivatal, utóbbi, tervezett funkciójával ellentétben szemétlerakó hellyé alakult. A terület feltöltését - valószínűleg innen a Tömő tér elnevezés - kényszermunkára fogott csavargókkal kezdték meg a 19. derekán. Ezt követően rövid időre itt helyezték üzembe Pest első vízműtelepét.

1882 márciusában kiírták a tervpályázatot, a feladat pedig megmozgatta a kor vezető építészeinek képzeletét: 19 pályamű érkezett. Az Országos Bizottság ezek közül többet is díjazott, majd 1884. február 24-én Steindl Imrét kérte fel a végleges terv elkészítésére. Steindl “Alkotmány I.” jeligével ellátott neogótikus tervének közvetlen előképéül a londoni Westminster-palota szolgált.
1885 folyamán megtörtént a terület kisajátítása és a “felvonulás”. A Műszaki Vezetőség és a Műszaki Királyi Ellenőrség irodáit a tér déli oldalán, önálló épületben helyezték el. Az építési iroda és raktárépületek mellett segédüzemeket - kovácsműhelyt, kőfaragó- és lakatosműhelyt - rendeztek be. Csúcsidőben, amikor egyszerre folyt a földmunka, a betonozás, az alapfalak falazása, és az anyagmozgatás, akár 800-1000 ember is dolgozott a területen.
A homlokzat főpárkányának legnagyobb magasságát 1894 tavaszán érték el. Két év múlva, a millenniumi ünnepségek idején a Várból érkező korona fogadására (alkalmilag) megnyílhatott a kupolacsarnok.
Mindeközben az Országház körül megszaporodtak az országos hatáskörű intézmények; elegáns székházak és bérpaloták sorát emelték. Ugyanez történt karnyújtásnyira, az 1897-98 folyamán lebontott Újépület helyén kialakított Szabadság téren is. A környék szinte észrevétlenül változott hivatali-üzleti negyeddé.
1902-ben végre beköltözhetett a törvényhozó testület, a belső terek teljes befejezésére azonban még 1904-ig várni kellett.

Az Országház körül Steindl elképzeléseivel összhangban “hármas tér” jött létre: az épület északi és délen végén kisebb “kertek”, a keleti homlokzat előtt pedig egy nagy, fórumszerű, részben parkosított terület alakult ki.
A mindenkori tervezők számára sok fejtörést okozott az Országház köré álmodott szobrok, emlékművek elhelyezése és kiemelése (a sorban az első Andrássy Gyula lovasszobra volt, 1906-ban), a legnehezebb feladat mégis az igények összebékítése lehetett. Az épület körüli térrészek megformálásakor időről-időre olyan megoldást kellett találni, amely megfelelt a hatalom szimbolikus-reprentációs igényeinek, miközben a tér a pihenést, és a találkozások lehetőségét kínáló városi közpark szerepét is igyekezett betölteni. A 20. századi magyar történelem azonban inkább a lebetonozott tereknek, és nem a parkoknak kedvezett.
(NZ)

Description du Danube… - egy átfogó természettudományos munka a 18. századból

A mű szerzője, Luigi Ferdinando Marsigli (1658–1730) a kora újkori Európa egyik legsokoldalúbb tudósa volt, akinek pályáján szorosan összefonódott a katonai szolgálat és a természettudományos kutatás. Bolognai nemesi családból származott, és már fiatalon érdeklődött a matematika, az anatómia és a természetrajz iránt. A Habsburg Monarchia szolgálatában vett részt a török elleni háborúkban, közel egy évre fogságba is került. Jelen volt Buda ostrománál, majd a következő években főként katonai mérnökként kamatoztatta képességeit. A karlócai békét (1699) követően a határmegállapító bizottság tagjaként a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom közötti határ felmérésében működött közre. E munkája során a Duna mentén és a hozzá kapcsolódó területeken végzett terepbejárások, mérések és megfigyelések alapozták meg későbbi tudományos tevékenységét.
Marsigli kutatói attitűdjét az empirikus megfigyelés elsődlegessége jellemezte. Hidrológiai vizsgálatokat végzett, mérte a vízjárás ingadozásait, figyelte a hordalékmozgást és a mederalakulást, miközben geológiai, zoológiai és botanikai adatokat is gyűjtött. A katonai pálya megszakadása – különösen a breisachi erőd 1703-as elvesztése utáni kegyvesztettség – végleg a tudományos kutatás felé terelte. Bolognába visszatérve jelentős szerepet játszott az Istituto delle Scienze elnevezésű tudományos intézet létrehozásában, és gyűjteményei révén hozzájárult egy modern tudományos infrastruktúra kialakulásához.
Fő műve, az impozáns, valódi fólió méretű Danubius Pannonico-Mysicus (1726) a Duna-medence első átfogó, interdiszciplináris leírása. A hat kötetből álló latin nyelvű munka a folyót és környezetét komplex rendszerként vizsgálja: tárgyalja a földrajzi és hidrológiai viszonyokat, a csillagászati helymeghatározást, a térképezési módszereket, az élővilágot, valamint a történeti és régészeti jelenségeket. A mű alapját Marsigli több évtizedes terepmunkája képezi, amelynek során saját mérésekre és megfigyelésekre támaszkodott. Külön figyelmet fordított módszereinek bemutatására is, amellyel a modern természettudományos szemlélet előfutárává teszi művét.
Az 1726-os kiadás után a térképi és illusztrációs anyag részben önálló atlaszként is terjedt, majd 1744-ben Hágában megjelent az a francia nyelvű változat, amely gyűjteményünkben is megtalálható (F 09/499/1-6). Ez a kiadás a tudományos latin nyelvű szöveget a korszak nemzetközi kommunikációjában meghatározó nyelvre ült***e át, ezáltal jelentősen kiszélesítve a mű olvasóinak körét.
A Danubius egyik legfontosabb sajátossága a gazdag illusztrációs anyag: térképek, metszetek, folyamszelvények és zoológiai ábrák egészítik ki a szöveget. Ezek nem pusztán díszítőelemek, hanem a tudományos érvelés szerves részei, amelyek a megfigyelések hitelességét támasztják alá. A kötetek tematikus felépítése a szerző enciklopédikus szemléletét, a tudás rendszerezésének igényét tükrözi. A mű jelentősége abban áll, hogy a Duna-medencét – amely addig a nyugat-európai tudomány számára kevéssé ismert térség volt – empirikus alapokon, rendszerezett formában mutatta be az olvasóközönségnek. Marsigli munkája így nemcsak természettudományos teljesítmény, hanem tudománytörténeti fordulópont is: a terepi megfigyelés, a mérés és a vizuális dokumentáció egysége révén hozzájárult a modern földrajzi és természettudományos kutatás módszertani megalapozásához, és hosszú távon meghatározta a Duna-kutatás irányait.

Bővebben: Marsigli és kortársai. szerk.: Fehér Bence, Tóth Anna Judit. Magyarságkutató Intézet, 2024.
https://doi.org/10.53644/MKI.MAKO.2024

(NG)

(Metszés)Pontban a divat

Éppen tegnap, április 23-án nyílt meg a Központi Könyvtár új tere, a MetszésPont.
Rendhagyó tér egy könyvtárban. Közösségi műhely és alkotótér, ami inspirációt nyújt, lehetőséget ad, közösséget teremt. A ruhák, mindenféle textilek, fonalak és vásznak megújulásáról, körforgásáról (is) szól.
E heti összeállításunk is ehhez a témakörhöz kapcsolódik.
Divat, kézimunka, varrás, kisiparosok reklámcédulái, üzletek, különböző nyomtatványok, plakátok és számolócédulák, folyóiratok és nem utolsó sorban fényképek – gyűjteményünkben sok-sok ezekhez a témákhoz kapcsolódó dokumentum található. Ezekből teszünk közzé egy hangsúlyozottan szubjektív válogatást, korántsem a teljesség igényével. Biztosan hiányzik majd belőle egy-egy olyan márka, vagy éppen foglalkozás, netán üzlet, melyre szívesen emlékszünk vissza. Viszont itt van közöttük a Singer és a Pfaff, de a Trapper és a Csepel varrógép is. Vagy a szemfelszedő, a pöttyöslabda-javító és rövidáru-bolt.
A varrás, a kézimunkázás, a „kézi munka” évszázadokon át hozzá tartozott a nők életéhez. Kislányok nevelésének a legtöbb társadalmi osztályban része volt a varrás, a hímzés, vagy akár a stoppolás, a ruhák javításának tanulása. Nőnevelő intézetek tanrendjében szerepelt a kézimunka oktatás. A 19. század közepétől a különböző egyletek, nőképző intézetek nagy hangsúlyt helyeztek arra, hogy olyasmit (is) tanítsanak a lányoknak, olyan ismeretekhez juttassák a nőket, melyek birtokában önálló életre lesznek alkalmasak, meg tudnak élni, vagy hozzá tudnak járulni a család megélhetéséhez. Ez elsősorban a középosztálybeli és alsóbb rétegekből származó lányoknak jelenthetett biztonságot, még ha ezek a munkák soha sem tartoztak a legjobban megfizet***ek közé. Mégis hosszú időn át a nők egyik nagyon fontos megélhetési formája volt a kézimunkázás. Ha olyan élethelyzetbe kerültek, hogy önállóan kellett megélni, a gyerekeket vagy netán a családot eltartani, természetesen adódott a varrás, sőt a vasalás, hímzés is. Hiszen ehhez általában ért***ek azok a nők is, akik nem vettek részt szervezett oktatásban.
De a kézimunkázás természetesen sokaknak elsősorban a szabadidő eltöltésére szolgált, sokan voltak, akik kedvtelésből gyakorolták a különféle hímző- és horgoló- vagy éppen varró technikákat.
A konfekcióipar megjelenése előtt a ruhákat otthon készítették, vagy varrónők varrták meg. Ahhoz, hogy az külföldi divat eljusson hozzánk, nagyban hozzájárultak a különböző sajtótermékek. Közismert, hogy a reformkor „divatlapjai” tulajdonképpen irodalmi lapok voltak, ám az időről-időre közölt divatképek célja a külföldi, vagy éppen a magyaros divat népszerűsítése. A század második felétől egyre több női lap indult, melyek szabásmintákat, varrási rajzokat és leírásokat, kézimunka-mintákat közöltek (talán nem csak női) olvasóközönségüknek.
Még olyan eset is előfordult, hogy a Családi Kör című lap főszerkesztő-asszonya (aki egyébként az egész Monarchia első női laptulajdonosa és szerkesztője volt), Kánya Emília, ruhaszövetet vásárolt és küldött vidéki előfizetői kérésére.
A 20. században egyre jellemzőbbé vált, hogy az illusztrációk, a rajzok-minták már nem mellékletként jelentek meg, hanem ezek lettek egyes lapok fő profiljában; egyre több kézimunka újság jelent meg, megcélozva az alkotásra vágyó nőket. A divat hol az egyik-hol a másik technikát emelte ki a többi közül, nyomát az öltözködésben, lakásdíszítésben is hátrahagyva.
Ha ugrunk egy nagyot az időben felidézhetjük például a nyolcvanas éveket, amikor a Burda már megjelent magyarul is, bár aki megtehette már jóval korábban, a „nyugatról” hozott lapokból is éppen úgy megszerezte a szabásmintát, megvarrta vagy megvarratta magának az áhított divatos holmit. Vagy éppen megkötötte, megrendelte a nagymamájától vagy a kötni-horgolni tudó barátnőtől – éppen azt, amit a Fürge Ujjakban látott. A külföldi divatalapok, áruházi katalógusok lapozgatása sokunk kedves elfoglaltsága volt a rendszerváltás előtti évtizedekben.
A divat körforgás, ezt tudjuk jól. Ha elérünk egy bizonyos kort, rácsodálkozhatunk saját, évtizedekkel korábban hordott ruháinkra. Mára újra eljutottunk oda, hogy (tudatos és követendő) divattá vált a ruhák javítása, elkészítése, csereberéje. A pazarlás, a felhalmozás egyre kevésbé trendi, aki tudatosan él és öltözködik, könnyen visszatalál nagy- sőt dédanyáink technikáihoz, szokásaihoz, tudásához.
https://www.facebook.com/makeathek.budapest.fszek
(KB)

Az újpesti Szúnyog-sziget

azaz a Népsziget, amely valójában félsziget. Korábban sziget volt Újpest és Angyalföld határánál, amelyet az elmúlt évszázadokban neveztek, neveznek egyebek mellett Pesti-, Újpesti- és Szúnyog-szigetnek is, és egy 1853 és 1863 között kialakított földnyelvvel Újpesthez kapcsoltak.

Az 50 hektár területű, 2 kilométer hosszú és a legszélesebb pontján 250 méter széles szigetet erdő, a partját pedig sűrű bozót borította a XIX. század közepén. Az 1863-ban kialakított földnyelv és a pesti balpart között létrejövő öbölben 1883-ban létrehoztak egy téli kikötőt a hajóknak majd 1896-ban megépült az újpesti vasúti összekötő híd, mely áthaladt a sziget felett is.

A sziget északi része a múlt század első felében az észak-pesti munkásság pihenésére és kikapcsolódására is lehetőséget biztosított. A strand, a mutatványosok, a vurstli, a vendéglők (a legismertebb Illik Viktor vendéglője volt) mozgalmas élettel töltötték meg a szigetet a két világháború között. Az 1928-as nyári olimpiára készültek tervek egy esetleges budapesti pályázathoz, melyekben kiemelt szerep jutott volna a Népszigetnek. A déli területen épültek csónakházak és sportegyesületek továbbá horgászok tárolói.

A második világháborúban a vasúti összekötő hidat felrobbantották (1955-ben épült újjá), és a kikötő is komoly károkat szenvedett. A múlt század második felében a szigeten még működő két gyár – a Magyar Hajó- és Darugyár és a Mahart Újpesti Hajójavító Üzeme – is befejezte működését.

Az 1960-as években felmerült, hogy a Népsziget lehetne egy ”második Margitsziget”, de mindez megmaradt ötlet szintjén. A szabadstrand még működött az 1970-es években a szigeten és még alkalomszerűen a 80-as években is.
(Cs.P.)

Illatszilánkok

Április 9-én nyílt meg az Illatszilánkok című kiállítás, mely a Kiscelli Múzeum és a Budapest Gyűjtemény együttműködésében valósult meg.

A kiállítás célja a Vértessy-család hagyatékának a bemutatása.
Vértessy Oszkár és Árpád fotóhagyatéka, mely 671 darab, 1900 és 1933 között készült (üveglemezre és filmes negatívra exponált) felvételt tartalmaz, 2023-ban került a FSZEK Budapest Gyűjteményébe. Apa és fia amatőr fotográfusok voltak, és nem mellékesen a Kristóf téren található, Vénuszhoz címzett illatszerkereskedés tulajdonosai és üzemeltetői. A drogériát, mely a család egzisztenciájának alapját adta, 1864-ben nyitotta meg Vértessy Sándor. A Kristóf téren egy korábban már működő üzletet vett át, ezt virágoztatta fel, vezette több mint három évtizedig és t***e a pesti Belváros egyik legismertebb, legsikeresebb drogériájává.

A család több generációjának fotóhagyatéka, és számos, a drogériához köthető kisnyomtatvány, számla, album, reklámanyag, gyűjteményünk becses részét képezik.

A fényképek digitalizálása és feldolgozása már megtörtént, a Budapest Képarchívumban elérhető: https://bpkep.fszek.hu/CorvinaWeb;jsessionid=8F622EE9301755BF2DF288B7E9793A45?action=find&index0=AUTH&text0=v%C3%A9rtessy&whichform=simplesearchpage¤tpage=simplesearchpage

A fényképekről, a családról és az illatszerboltról készített tematikus honlapunk ezen a címen érhető el: https://fszekweb.wixsite.com/vertessy-hagyatek

A hagyaték másik része, mely az üzlethez köthető berendezési tárgyakat, eszközöket, ezenkívül családi emlékeket, ruhákat, személyes tárgyakat tartalmaz, a BTM Kiscelli Múzeumába került.

A Kiscelli Múzeumban látható kiállítás a hagyaték két részének összekapcsolódó bemutatására vállalkozott.